Schéner Mihály éppúgy tekinthető a reneszánsz művészek kései leszármazottjának, mint a sajátosan értelmezett, magyar posztavantgárd jelentős képviselőjének. Fest, rajzol, szobrot varr és önt, gyűri és tépi a vásznat, játékot fabrikál, bábot tervez, új szavakat kreál, esszét és bölcs aforizmákat ír, karnevált szervez, performanszok főszereplője. Képletesen szólva, igazi vagabundként otthonosan jár-kel a magyar Alföld homokbuckáin, ahol hajdanvolt pásztorok és betyárok alakja sejlik fel a hajnali párában,és egykori, daliás huszárok vívják soha véget nem érő harcukat. Megmássza az Olümposz sziklás oldalát a pánsípok néhány futamáért. Betér a népi fazekasműhelyekbe és életre kelti a bumfordi miskakancsókat, új formákkal munkát ad a mézeskalácsosoknak,majd a velencei karnevál forgatagában „alakoskodik”. Míg az egyik pillanatban reneszánsz udvarok titkait lesi ki, a másikban már a Pokol bugyraiban szembesül az emberi kiszolgáltatottság különböző stációival. Hagyományos kategóriákkal megközelíthetetlen művészete így alkotói folyamatokat tükröző tematikai sorozatokból, formai szekvenciákból, kötetlen anyaghasználatból és a műfaji határok átlépéséből szövődik össze.