Mire gondol egy nyugalmazott távcső magában? Hogy adják a perzsaszőnyeget, kérdezi a másik vers beszélője, a hosszú sort látva a bolt előtt. „Nem mindegy? Fő, hogy repül” – jön a válasz. A péküzletben tógát is javítanak, de egy kis bonyodalom támad, mert az aquincumi katonák zsoldját Rómából hozó harci szekér egy amerikai dzsippel ütközött. Ne mondjuk könnyelműen egy tehénnek Dormándon nyaralva, hogy látogass meg egyszer Pesten, mert tíz év múlva betoppan. Ezek után nem meglepő, ha a következő szarvasmarha már egy Morgenstern-parafrázis című versben jelenik meg. Hiszen emlékezünk a tengeritehénre, aki Kosztolányi fordításában a Müllerné őnagyságát kereste, vagy a Karinthy fordította lóra, aki a tanár úrékhoz becsönget.

Ha az ember, túl a nyolcvanon, mint az elfáradt pörgettyű, az oldalára dől, kettőt tehet: megadóan behunyja a szemét, vagy éppen hogy jól kinyitja, és az új látószögből veszi a világot szemügyre. Ez a Handi Péter esete. „S ha valami nem stimmel a tájban / emígy féloldalasan, hát / megdörzsölöm szemem, és / hozzá igazítom magam.” Az olvasó pedig ámul és mulat. (Várady Szabolcs)

Ma is üres galamb jött, felség!