Nem lehet nagyobb kincse egy költőnek, mint a függetlenség. És ez már azonnal kiderül Bödecs László kötetének nyitóverséből: "Állat leszek az erdőszélen, / vöröslik, majd kiszakad belőlem a város, / de nem félek már, szelíd vagyok és magányos."

A szelídséggel és határozottsággal társuló függetlenség a kitalált világok és a valóságos helyek közös metszetében, feszültségterében hallatja hangját. Ebben a feszültségtérben kell felnőnie és otthonra lelnie a szelíd és határozott hang gazdájának. Mindenféle érzelmi veszteségek ellenére és árán. Még akkor is, ha a lírai fejlődésregény terében nem ritkán a hatalomgyakorlás és a pusztítás jelöli ki a határokat és a közlekedési irányokat. Átértelmeződnek itt (talán Rilke nyomán? talán Térey bátorításával?) a győzelem, a dicsőség és a kitartás fogalmai, eszméi. Jutalomképpen a "végső rend kitartó csöndje" szerveződik térré, ahol Pilátus átváltozik Krisztussá, és felhőtenyerével "esőt bocsát a szikkadt, éhes földre".

Bödecs hisz az álmok, a mítoszok magyarázó erejében, hogy azok segíthetnek a világ újrafelmérésében. És ehhez olyan nyelvet teremt, amellyel még azt a pofátlanságot is elkövetheti, hogy az egyik verse második sorát a nagyon kényes hangzású, ugyanakkor archaikus poétikai rétegekből kiemelt "midőn" szóval kezdi. Mondom, független költő.

Bazsányi Sándor

Kánaánhoz közelebb