„Az anyák, ha meglátták, a legmelegebb tavaszi időben is összébb húzták gyerekeik mellkasán a kardigánt, a nénik gyomra pedig, mint egy kutya, megmordult közeledtére. Aztán eltuűnt, azt mondták, szerelmes lett.” Ciklikus novellafüzér. Különféle világok közt tébláboló fiatalember, hosszú, fekete kabátban, aki nagyon író akar lenni… Hagyjuk! Ez Esti Kornél.
De nem hagyjuk, mert Fekete Izsákot nem ismerjük. És ezt a semmilyen fogódzót nem kínáló, valószerűtlenné pusztult, előbb fekete-fehérré, majd színtelenné kopott kispolgári világot sem, ahol Fehér Enikő történetei játszódnak. Ahonnan Izsák elrugaszkodna, ha lenne bármi, ahová a sarkát tehetné… de nincsen. Csak egy hosszú, fekete kabát és egy ablaktalan szoba. És a Fekete Izsák név – „de a név is csak arra való, hogy elhitesse az emberrel, hogy létezik”. Ebben a világban bármi megtörténhet. Még a jövő is, ami azelőtt megszakadt, hogy elkezdődhetett volna. Fehér Enikő fantasztikus nyelvi leleménnyel megkomponált, abszurdba hajló, Kafkát, Tart és Krasznahorkait egyszerre idéző elbeszélései lét és nemlét peremén játszódnak, és megrendítő hatást tesznek az olvasóra.

Bánki Éva

Az analóg ember